Waipong Wong felügyelő (Waise Lee) a hongkongi rendőrség kiváló zsaruja, aki egészségügyi problémája miatt (a jobb keze gyakran csütörtököt mond) a jelvénye benyújtását fontolgatja. Még mielőtt munkaképtelenné válna, elvállal egy új ügyet, amely személyesen érinti: volt társát Malájziában egy látszólag zsarolási ügy miatt hidegre tették (pontosabban felgyújtották, melynek tetejébe még el is ütötték). Wong a mellé helyezett fiatal nyomozóval (Matthew Wong), jelenlegi partnerével (Philip Kwok) és egy malájziai kemény zsaruval (Lionel Lo) kiegészülve vág bele a bűnösök felkutatásába. A szálak hazai területre vezetik a kopókat, akiknek minden mozdulatát figyelteti egy Ching Han (Paul Chu Kong) nevű minden hájjal megkent üzletember. Mint már bizonyára kitaláltátok, ez a Han nevű csóka tökig sáros az ügyben, és amikor Wongék egyre közelebb jutnak annak megoldásához, a rosszfiú durvább eszközökhöz folyamodik, amellyel a zsaruk hozzátartozói (Wong menyasszonya, valamint a fiatal zsaru nője, akit a cukorfalat Joey Wong alakít) is mint szenvedő alanyok lesznek érintettek az ügyben. Olyan ez a film, mint egy veszett kutya, mint Stephen King szteroiddal telepumpált Cujója. Csupa fog és karom és kegyetlenség és energia és brutalitás, és csak megy előre egy nagy, véres ködben, őrülten és dühösen, és tép és szaggat és roncsol. Minden egyéb nemhogy másodlagos, de még csak fel se nagyon merül. A The Big Heat az akciófilmek splattere, úgy fröcsög benne a vér, ahogy egy ’80-as évekbeli olasz zombihorrorban is csak ritkán, és ez néha már-már komikus. A The Big Heat a puszta, nyers, ellenállhatatlan erejével és energiájával hódít, amelyet paradox módon pont a kiforratlanságának és a fegyelmezetlenségének is köszönhet.