Néha, amikor az igényes filmrajongók már elkényeztetve éreznék magukat (az utóbbi néhány hónap ilyen volt) a rengeteg ötletes forgatókönyv és független produkció közt, mindig megjelenik valamilyen folytatás. Esetünkben Peter Parker meg a piros kezeslábasban ugráló alteregója röppent be megtörve egy ilyen jelentős szünetet.
A film a Batman: Kezdődik által kitaposott ösvényre szeretett volna lépni, azzal, hogy Pókember lelkének legsötétebb bugyraiba kalauzolja a nézőjét. Ahogy Tobey Maguire elmondta, ez az igazi különlegessége a harmadik résznek, nem pedig a három ellenség. Ugyanis itt feltűnik a rajongók által jól ismert Venom(Topher Grace), Harry Osbourne(James Franco) és a Homokember (szegény Thomas Hayden-Church) is, felszakítva régi (az első két epizódból ismerős) sebeket. A kissé ötlettelen írók ugyanis ismét Ben bácsi halálára helyeztek talán túl nagy hangsúlyt, felélesztve ezzel Peter bosszúszomjas, kétségtelenül izgalmasabb oldalát. Miután kedvenc pókunkat egy meteoritból érkező ismeretlen anyag megfertőzi, nem csak a ruhája vált sötétre. Az innentől kezdve sokkal erősebb és vonzóbb Peter első dolga, hogy elintézze Harryt és beújítson egy szőkével (Bryca Dallas Howard), a lejárt szavatosságú M.J.(Kirsten Dunst) helyett. A baj csak annyi, hogy ahhoz, hogy Tobey Maguire-ról el tudja hitetni valaki, hogy szexi, ahhoz nem elég, ha a haját ezúttal nem vonalzóval választja el, hanem összekócolja…
Mindenesetre próbáljunk felülemelkedni ezeken az apróságokon és élvezzük a hátralevő egy órát, amibe reményeink szerint belefér majd egy kiadós „végső összecsapás" és egy túldramatizált kibékülés. Imáinknak azonban csak a fele talál meghallgatásra, mert bár Pókember végül saját magán túllépve mindenkit kioszt, nem a szokásos módon teszi, hanem bárgyú mosollyal kerített hatalmas bölcsességekkel. Mert itt alapjában véve mindenki jó szándékú és kedves, csak hát ugyebár kellenek a csavarok a történetbe, ezért az elején még nem egészen ez jön le.
Sam Raimi filmjével az a legnagyobb baj, hogy egyszerre szeretné megtartani főhőse ikonikus alakját és a legmodernebb kor követelményeinek megfelelve le is rombolni a legendát. Mert hát mi már tudjuk, hogy minden szuperhős esendő, és hogy ha Lois és Clark is szétmentek, akkor a többi álompárnak sincs sok esélye, de mintha Raimi erre aközben jött volna rá, hogy éppen megerőszakolta az Őt híressé tevő karaktert. Bizony a hatalmas műgonddal a matekzseni jófiú szájába adott mondatok rémisztően közhelyesen csengenek, akár megerősíti ezt M.J., akár nem.
A dramaturgiáért tehát nem a színészeket kell okolni, hiszen Ők csak a legjobbat hozták ki a szerepükből. Kirsten Dunst például megmutatja, hogy tud könnyes szemmel pislogni, sikoltozni és könnyes szemmel pislogva sikoltozni is, ami pedig nem kis szó egy 13 éves korában Golden Globe-ra jelölt színésznőtől. James Franco irigylésre méltóan gyorsan tűnik el az emlékeinkből haldokló Harryként, nem úgy, mint a tavalyi évben durcásan szenvedő Trisztánként. Tobey Maguire hiába érzi ezt élete nagy szerepének az „óriási lelki vívódás" bemutatása miatt, neki is csak jobbakat kívánunk.  Aki valamennyit szeretne „élvezni" ezekből az alakításokból, az mindenképpen válassza a szinkronizált kópiájú mozikat, mert a magyar hangokon legalább van mit röhögni.
Hogy Sam Raimi hozza-e azt, amit vártunk tőle az első két epizódot látva, mindenki döntse el maga, de az tény, hogy a meghatóra tervezett jelenetek nevetségessé tételében maradandót alkotott. Ha valami ilyesmi volt a célja, akkor mindenképpen dicséretes próbálkozás a Pókember 3.