Az oroszok leforgatták a maguk Titanicját, csak a hajót itt a forradalom helyettesíti.
Az oroszok megtanultak amerikai filmet készíteni: a valós eseményeken alapuló Az admirális patetikus, epikus, színes-szagos forgatókönyvét akár Hollywoodban is írhatták volna, és az Álomgyár egy neves színészével biztosan szép sikert aratott volna az egész világon - sőt, talán még az Oscar-díjátadón is ott lehetett volna. Hisz vannak itt nagy csaták, hősi tettek, szerelmes sóhajok, lobogó zászlók, nagy, lelkesítő beszédek és persze egyoldalú történelemszemlélet is. A sztori középpontjában Alekszandr Kolcsak admirális áll, aki az első világháborúban a tengereken irtja a németeket, amíg az 1917-es forradalmak, melyek végül a Szovjetúnió megalakulásához vezetnek majd, el nem söprik a cári hatalmat. Az ezt követő, többéves polgárháborúban Kolcsak az antibolsevik fehér hadsereg egyik meghatározó vezetőjévé válik, és a monumentális történelmi események hátterében kibontakozik egy szenvedéllyel, vágyódással és keserűséggel teli szerelmi négyszög is: a családapa Kolcsak ugyanis beleszeret a gyönyörű Annába, egyik tisztjének feleségébe.
Az admirális egy lenyűgöző tengeri csatával indul, aminek látványossága és kidolgozottsága az Álomgyárnak is becsületére válna - ebben rögtön megbizonyosodhatunk a címszereplő rettenthetetlenségéről, midőn egy vesztes helyzetet egyetlen jól irányzott lövéssel győzelemmé formál. A film fő problémája azonban éppen az lesz, hogy ennél tovább nem is foglalkozik Kolcsak karakterével. A több mint két órás játékidő során csak annyit tudunk meg róla, hogy végletekig elszánt, és a többi szereplő sem járt jobban: mindenki csak egy egydimenziós, történelmi papírmaséfigura, akinek nagyjábóli hitelessége végül csak az őt alakító színészen múlik. Konsztantyin Habenszkij például erőteljesen, magabiztosan tudja hozni még az üres Kolcsakot is, Anna Kovalcsuk szintén meggyőző a mindössze féltékenysége által definiált feleség szerepében, ám az admirális szerelmét alakító Elizaveta Bojarszkaja (akinek egyetlen tulajdonsága, hogy nagyon-nagyon szerelmes) félelmetesen halovány - és többek közt ennek is köszönhető, hogy a főszereplők közti szenvedély takaréklángon is alig ég.
A játékidő előrehaladtával kissé eltolódnak az arányok: míg eleinte Az admirális egy háborús film szerelmi szállal a háttérben, a második felére szerelmi történetté válik, egy háborúval a háttérben. És az előbbi működik jobban, mert a románc csak addig érdekes valamennyire, amíg Kolcsak és Anna a polgárháború forgatagában végre egymásra nem talál. Onnantól mesterkélt és unalmas lesz, nem utolsósorban azért, mert Andrej Kravcsuk rendező még csak egy igazi csókot sem engedélyez a szerelmeseknek, ehelyett csak végeérhetetlen és önismétlő dialógusokban túráztatja őket. A zárójelenet pedig, a maga hihetetlenül pofátlan Titanic-koppintásával, már valóságos kegyelemdöfésként éri a romantikába belefáradt nézőt.
Mégis, aki szereti az egyszerű, kicsit talán giccses, de mozgalmas és látványos történelmi eposzokat, és aki nem annyira hitelességre, mint inkább egy szórakoztató kalandfilmre vágyik, az Az admirálisban megtalálja a számításait, a kivitelezésre ugyanis nem lehet panasz. Robban, aminek robbannia kell, a sok szép totálban valósággal életre kel az orosz táj, lendületes a vágás, hatásos a zene, Borjaszkaja szép, Habenszkij pedig daliás és férfias. Azt ugyan nem tudom, kinek nagyobb dicsőség, hogy Oroszországban „amerikai” film készült; az oroszoknak vagy a jenkiknek - de ezen elég, ha ők rágódnak.
