Talán a Kétely Oscar-díjesőből való kihagyása is jelzi, hogy a bomlasztó értékválságokat cincáló társadalmi drámák – az ünnepelt politikai őrségváltás következményeként is – lassacskán elveszítik az amerikai stúdiórendszer kegyeit. De lehet, hogy John Patrick Shanley egyszerűen túl merész kísérletet hajtott végre azzal, hogy Pulitzer-díjas színdarabját nagyvászonra álmodta, ezzel olyan, alapvetően életidegen megnyilvánulási közegbe helyezve át saját fantazmagóriáját, hogy az nem véletlenül tűnik nehezen emészthetőnek és döcögősnek.

Az alapötlet mindenesetre sokat ígérő. Shanley visszafogott kamaradrámája 1964-ben, az egyházi irányítású St. Nicholas iskola falai között játszódik, ahol egy konzervatív apáca arra lesz figyelmes, hogy a köztiszteletben álló pap túlságosan közeli kapcsolatba kerül a társai által mélységesen lenézett fekete tanulóval, Donald Millerrel. Gyanúját megosztja fiatalabb kolléganőjével, és elhatározza, hogy az ügy végére jár: addig nem nyugszik, amíg nem sikerül bebizonyítania a mindenki más által becsületesnek tartott atya bűnösségét. Ezzel kezdetét veszi a bennfentesek (a világias szemléletű, liberális atya és a vasakaratú apáca) kulisszák mögött zajló csatározása, és míg Flynn atya nevének tisztára mosásán fáradozik, addig a kétségek közt hánykódó Beuvier nővér fáradhatatlan próbál bizonyosságot találni szörnyű gyanújára.

Történetünk az ártó intellektust, a kételkedés mibenlétét és másokra gyakorolt hatását boncolgatja felettébb irodalmi stílusban, példázatokba és költészetbe csomagolt párbeszédek segítségével. Shanley csak a karakterekre ügyelő, külsődleges eseményekben szegényes tézisdrámája nagyon is érdekfeszítő tud lenni eredeti környezetében, de ugyanez nagyvásznon már más tészta. Színpadon ugyanis megjelenhet a Kétely akár filozófiai vitairatként, gondolatébresztő szentenciaként, de a hollywoodi filmnyelvezet általában rendeltetésénél fogva veti ki magából a hasonlóan egy tömbből faragott teátrális nyersanyagokat.

Így történik ez Shanley filmjével is, akinek rendezői debütálása tehát nem a hozzáértés hiánya, hanem koncepcionális zavarok miatt nem képes igazán nagy pillanatokkal szolgálni. Shanley munkamódszerének erénye és hátulütője ugyanaz: az elegáns stílusú, mértéktartó vonalvezetés, amely a figurákra, és ezzel a színészekre helyezi a teher oroszlánrészét. A lassan hömpölygő cselekmény nem véletlenül okoz csalódást: a mozinézőt más fából faragták, folyamatos bonyodalmak után szomjazik, amelyekkel a Kétely csak elvétve szolgál. Flynn és Beuvier szócsatái ugyan néhol izgalmas mélységeket hordoznak, és Beuvier veszedelmes oknyomozása is felvillanyozó lehetne, de a szüzsé inkább a köztes párbeszédekre, a katolikus iskola szigorú szabályokhoz kötött mindennapjainak megrajzolására fókuszál.