A kezdetek kezdete magyar jelentőséggel bír, az 1931-es, Tod Browning-féle Draculában mindenki kedvenc Lugosi Bélája parádézott az ősvámpír jelmezében. A filmet gyártó Universal stúdió hatalmas sikert könyvelhetett el és bizonyítván, hogy már akkor is ügyes üzleti érzékkel bíró emberek ültek a bőrfotelekben, egy rakás szörnyfilm gyártását rendelték el (többek között a Dracula folytatásait is), vagyis beindult a stúdió első, jelentős szörnyciklusa. Akármennyire elfogultak vagyunk Bélával kapcsolatban, alakítását és a filmet is azóta sajnos kikezdte az idő vasfoga, kárpótlásul viszont Dracula karaktere az így (konkrétan) vagy úgy (átvitt értelemben, esetleg csak utalásszinten) ábrázolt vámpírokban tovább élt, a vérszívó gróf gyakorlatilag a legtöbbször megfilmesített szörnyeteg (elég csak felidézni a nem is oly régi Penge-trilógiát, vagy az Underworld-duót, aminek már úton van a harmadik epizódja). Számos feldolgozás próbált felérni az eredeti zsenialitásához, szerintem ez csak kettőnek sikerült: az 1979-es John Badham-féle parafrázis Frank Langella-val a főszerepben a felfokozott szexualitásának, az 1992-es verzió (rendezői székben az új-hollywoodi fenegyerek Francis Ford Coppola) pedig a túlburjánzó vizualitásának és a vámpír karakter dekonstrukciójának (és nem utolsósorban sztárszereposztásának) köszönhette a sikerét. Most úgy tűnik, hogy egy év múlva újra a jó öreg arisztokrata vámpírtól retteghetünk, mert Jan De Bonttal az élen (Speed-Féktelenül, Holtpont) egyenesen folytatást terveznek a klasszikus történethez. Az eredeti regényt jegyző Bram Stoker családja áldását adta a projektre, az Undead 25 évvel az eredeti sztori után fogja felvenni a cselekmény fonalát. A két főszereplőt, Mina és John Harkert újból elkezdi kísérteni a halhatatlan szörnyeteg, eddig úgy tűnik, hogy nem túl eredeti az ötlet. A jó hír az, hogy a Stoker-család egy Dracula-történésszel karöltve kutatott Bram novellái és naplói között, az ott talált történetfoszlányokat használják majd a legenda újraélesztéséhez (az Undead címre is a jegyzetek között bukkantak), tehát nem saját kútfőből vágnak neki a lehetséges hullagyalázásnak, így talán tényleg folytatás jellege lesz a projektnek és nem valami szükségtelen spin-off fog kisülni belőle.

A másik monstrum, ami valósággal összeforrt az őt alakító színésszel (vagyis Boris Karloff-fal) nem más, mint Frankenstein szörnye (rendező: James Whale). Az 1932-es alkotás azóta a szörnyfilmek etalonja, az első igazi tragikus (anti)hőssel a főszerepben. Az istent játszó professzor és ellene forduló teremtményének toposza azóta számtalanszor tért vissza a mainstream hollywoodi filmben, a bő hetven éves opusz több folytatást is megélt, sőt, a Frankenstein menyasszonya még túl is szárnyalta az első darab zsenialitását, szintén Whale-lel a rendezői székben és Karloffal a maszk mögött. Egy borzalmas spin-off-fal sikerült anno kiherélni a mítoszt (ahogy ezt tették az Alien vs. Predatorral is), az 1944-es House of Frankensteinben összeeresztették a vámpírt a monstrummal, az őrült tudóst a Farkasemberrel. A sok emblematikus szörnyeteg kioltotta egymást (a'la Pókember 3.), így a felejtés mocsarába süppedtek. Frankenstein szörnyét jóval később egy Kenneth Branagh nevű úriember élesztette fel (a szó szoros értelmében), az ő verziójában Robert De Niro (!) riogatta a csendes kisváros lakóit. Pár nappal ezelőtt a fantasy-mágus, Guillermo Del Toro jelezte, hogy szívesen új életet lehelne a monstrumba, viszont nem a Mary Shelley-féle eredeti regényt követné, ahogy ezt a legtöbben tették.

A harmadik szörnyeteg 21. századi újragondolása hatalmas előnnyel indul, mivel ő rendelkezik olyan attribútumokkal, amivel a fent említett két társa nem nagyon: ezek a bemutató időpontja és egy befejezett forgatás. Az 1941-es The Wolf Man a legendás Lon Chaney Jr-ral a főszerepben vált örök életűvé, érdekes módon a film a szürreális megközelítésének köszönheti a világkarrierjét. Az átváltozás ebben még nem valós időben zajlik (ahogy ez később a John Landis-féle Egy amerikai farkasember Londonban című alkotásban történt, a hibátlan és legfőképp hatásos transzformációt egyébként a legendás maszkmesternek, Rick Bakernek köszönhettük), hanem egyfajta belső utazás végponjaként. A korabeli trükkarzenál összes puskaporát eldurrantották (kettős expozíció, áttűnés, színes virazsír, kicsit bizonytalan kameramozgás), és Frankenstein szörnye után újabb tragikus hősre ismerhettünk a Farkasember személyében. Később ő is az értelmetlen spin-off-ok áldozata lett (ld. fent), sok évtizedes pályafutásából talán csak a Landis-átiratot és a Jack Nicholsonnal fémjelzett A farkast lehetne megemlíteni. Joe Johnston (Jurassic Park 3., Jumanji) kapta meg pár évvel ezelőtt a lehetőséget, hogy levezényelje a teliholdra érzékeny féllény friss feldolgozását, a szereposztás nagy bizakodásra adhat okot. A farkas bőrébe a néha amúgy is farkasra hajazó Benicio Del Toro (Traffic) bújt, édesapját Sir Anthony Hopkins (A bárányok hallgatnak), a szörnyeteg után nyomozó detektívet pedig Hugo Weaving (Mátrix) alakítja. Az amerikai bemutatót áprilisra tűzték ki, az előzetes vetítéseken elismerő hümmögéssel teltek meg a termek. Nyár elején nálunk is fény derül mindenre.