A Hellboy Magyarországon forgatott második részével a Korda Stúdió kiállja a próbát, del Toro nem.
Az író-rendező Guillermo del Toro régi álma valósult meg, amikor néhány éve filmet készíthetett Mike Mignola képregény-sorozatából, mégis egy összességében felejthető művet volt képes csak létrehozni belőle, ami a mozikasszáknál is szerényen teljesített. Ráfoghatjuk, hogy a gonosz stúdióemberek korlátozták elképzelései kiteljesítésében, azonban második nekifutásra nagyobb kreatív szabadsággal se jutott többre, sőt inkább kevesebbre.
Egyszer volt, hol nem volt egy földalatti mesevilág, amelyben élt egy sápadt herceg (Luke Goss), aki háborúra készült a gyűlöletes emberi faj ellen és ehhez fel akarta támasztani az ősidők óta szunnyadó legyőzhetetlen aranyhadsereget. A terv szép volt, csakhogy az éppen efféle veszélyek elhárítására szakosodott Hellboy (Ron Perlman) és társai az útjába álltak, a már ismert mindent eldöntő harc pedig kezdetét vette.
Ha csak a küllemen múlna, a Hellboy II. lenne minden idők legcsodálatosabb fantasyja. Azt a páratlan látványvilágot, amit a rendező elénk tár, nem lehet eléggé dicsérni. A Csillagok háborúja óta nem gyűlt össze egy jeleneten belül ennyi különböző lény, akiket mind oly részletességgel dolgoztak ki mintha ők lennének a főszereplők. Nagy napjuk volt a díszlettervezőknek és a maszkmesterenek. Az a rengeteg tehetség, amit ebbe a filmbe öltek minimum egy, de inkább több Oscar-díjat érdemel.
Nagy kár, mitöbb egyenesen dühítő, hogy a forgatókönyv már egy egészen más elismerésre, az Arany Málna szoborra hivatott. Hihetetlen, hogy del Torot mennyire cserbenhagyta mesemondó tudománya. Vontatottan és nehézkesen szövi fordulatokban szegény történetét. Bár a világ elvileg végveszélyben van, mégse érezni, hogy komoly tétje lenne az eseményeknek. Hiányzik a kaland, amelybe hőseink ahelyett, hogy belevágnának, otthon ülnek és a lelki életükön siránkoznak, amit del Toro olcsó humorral tálal. Mintha nem is egy nagyszabású fantasy, hanem egy szörnyekkel dúsított sitcom fárasztóbb epizódja peregne le előttünk.
Bárcsak legalább az akciójelenetek a helyükön lennének, de nincs közöttük egy se, ami lázba hozhatna. Igaz a legcsodálatosabb lények küzdenek, akiket az utóbbi években a vászonra álmodtak, maga a harc viszont sima adok-kapok a résztvevőkhöz méltó koreográfia nélkül. Érzelmi vonalon öreg közhelyek integetnek vissza, Ron Perlman jelenléte pedig korántsem olyan súlyos, mint az előzményben. Pár laza momentumot kap, amivel gazdálkodni kénytelen, mert dolga igazából kevés akad. Társai még rosszabbul jártak, működésképtelen eszközök csupán, hogy komikummal vagy drámával gazdagodjon a cselekmény.
A Hellboy II. az év filmje lehetett volna, ha rendkívüli képi világához csak feleolyan izgalmas tartalmat párosít. Ennek hiányában egy unalmas szépség csupán, amely mindössze addig varázsol el, amíg a szereplők beszédre nem nyitják a szájukat.
