És íme, megérkezett a menetrendszerinti nyári limonádé, amitől kizárólag azt várjuk el, hogy egy strandon töltött kánikulai nap után, bármiféle erkölcsi mondanivaló nélkül elvarázsoljon minket a hűs moziban. A Mamma Mia! pont ilyen limonádé, méghozzá elég sok cukorral.
Tálcán kapunk itt mindent, hogy jól szórakozhasson a család apraja-nagyja. Mindenekelőtt örökzöld
ABBA slágereket a nosztalgiázó szülőknek, szemrevaló leányokat és izmos helybéli fiúkat a tinédzsereknek, és mindezt egy olyan káprázatosan gyönyörű görög szigeten, ahová nagyi és nagypapa is évente visszajárnak a nyugdíjasklubbal.
Mikor pár éve először láttam Londonban a Mamma Mia! plakátját (a fiatal Madonnára kísértetiesen hajazó poszterlánnyal), meg voltam róla győződve, hogy a musical magáról az ABBA együttesről szól. Erről azonban szó sincs, fülbemászó dalaikon kívül semmilyen módon nem kapcsolódik a nyolcvanas években körülrajongott svéd kultcsapathoz. A turizmusból tengődő görög szigetecskére helyezett történetben a szállodatulajdonos Donna (Meryl Streep) épp férjhez készül adni egyke lányát (Amanda Seyfried). A tűzrőlpattant kis hölgy azonban megelégelte, hogy élete első húsz évét apátlanul kellett eltöltenie, ezért a menyegzőre titokban összeboronálja három vélelmezett apukáját. Hogy ki a nemző, ez maradjon titok, annyit azonban elárulhatok, hogy nem kell unalmas DNS-teszteket és az apaságot megállapító peres eljárásokat végigszenvednünk, ami ugyanis innentől jön az maga a vászonra álmodott tömény cukormáz.
Sajnos a történeten erősen érződik, kifejezetten arra hajtottak, hogy a lehető legtöbb ABBA slágert sikerüljön belepasszírozni. Így aztán ne számítsunk fordulatos cselekményre, legjobb, ha már a film első perceiben levetkőzzük gátlásainkat és átadjuk magunkat az audio-vizuális élvezeteknek. Az együttes rajongói biztos nem fognak csalódni, szinte az összes sláger elhangzik a dramaturgiailag legmegfelelőbb helyen és időben, olykor-olykor kicsit erőltetetten, de végig a történet fonalába szőve. Egy-egy kritikus helyzetben a szereplők hirtelen dalra fakadnak és a jól ismert dallamokkal tolmácsolják az éppen zajló eseményeket. Én ugyan hiányoltam a „Thank you for the music”-ot, de így visszamerengve nem tudnék elképzelni olyan jelenetet, amelyben a zene létéért hálálkodhattak volna a főhősök. Azonban a – szintén nem igazán történet-kompatibilis - diszkósláger „Waterloo”-t a parádés, vége-főcím alatti fináléban kapjuk meg, nem ajánlatos tehát idő előtt elhagyni a mozit.
A Mamma Mia! azért remek kis film, mert soha nem rugaszkodik el annyira a valóságtól, hogy hiteltelen legyen. Két órára valóban elhisszük, hogy ezen a görög szigeten az élet csupa dal és boldogság, és hogy a „Dancing Queen” hallatára az olajbogyószedő nénitől kezdve a ruhát teregető menyecskéig mindenki táncra perdül, nem válik azonban egy percig sem mesterkéltté és teátrálissá. A főszereplő Meryl Streep szó szerint lubickol a szerepében, ami nem csoda, hisz eredetileg operaénekesi babérokra tört, amikor pedig egy szirten állva egymagában előadja a „Winner Takes It All”-t, nos utána egy darabig tényleg nem térünk magunkhoz lenyűgözött ámulatunkból. A férfi karaktereken ugyan látszik, hogy nem énektudásuk, hanem hírnevük miatt választották őket a szerepekre, Pierce Brosnan, Colin Firth és az igazán svéd Stellan Skarsgård azonban szerencsére csak átlagosan másfél dalt ad elő a film folyamán. Külön pacsit érdemel a magyar szöveget produkáló – és a dalok mennyiségét látva valószínűleg emberfeletti képességekkel rendelkező - Speier Dávid, akinek köszönhetően most rímekbe öntve kaphatjuk meg az eddig csak fejben lenyersfordított dalszövegeket.
