Főoldal
Kritika
Nyereményjáték
Aktuális
Hírek
Boncasztal
Rendezvény
Anime
Link
Friss


   
Keresés
Tízezerből egy - Django Unchained kritika
 
Molnár Pál - 2013.01.18.
 
Django után következzen ismét Django. A tegnapi premiert követően egyértelművé vált számomra, hogy Quentin Tarantino ismét hozta a papírformát, ami a szórakoztatás és a dráma sajátos 165 percnyi egyvelege volt egyetlen produkcióba sűrítve.
A filmre rásütni a „remake” vagy adaptáció bélyegeket több mint badarság lenne, mivel Sergio Corbucci 1966-os klasszikusával gyakorlatilag csak névrokonságot ápol.
Az újrahangszerelt főcímdal komor felvezetést ad a menetelő nyitóképnek, ami legalább olyan felkavaróra sikeredett, mint az előd képsorai. Tarantino vakmerően konkretizálja a pontos helyet és időt, hogy tudjuk a fikció ebben az esetben történelmi eseményeken alapul, méghozzá a polgárháború előtti rabszolgatartó időkből.
Történetében a rendező szembemegy minden korabeli konvencióval és Django karakterét egy felszabadított, és öntudatra ébredt néger rabszolga /Jamie Foxx/ személyiségével azonosítja. Ez már önmagában is több mint extravagáns, és még csak a film első öt percénél tartunk!
A drámaian komor felvezetést hamar akció majd kimért humor követi, amelyet Tarantino az általa megszokott tarantinós módon a film végéig felváltva adagol a néző számára. Hol elfacsarodott szívvel bámuljuk a vásznat, hol vinnyogva röhögünk a fehér rongydarab körüli bonyodalmakon, de érdeklődésünk egy pillanatra sem lankad, amire a különc filmes gondosan ügyel a Kill Bill és a Becstelen Brigantik óta.
waltz_foxx_django
Nyerő páros: Schultz doktor /Christoph Waltz és Django /Jamie Foxx/

A kor hiteles ábrázolása, még ha helyenként túlstilizált is, ott van minden párbeszédben, emberi reakcióban, spontán rezdülésben. Gondos és aprólékos munkával megtervezett minden jelenet, és a kompozíciókra sem lehet panasz, ha a naplementében lovagló magányos lovasokat látjuk. Azt már említenem sem kell, hogy a képkivágások elő, közép és háttere egyszerre telik meg cselekménnyel és kap funkciót a jelenetekben.
Tarantino odafigyelt a klasszikus western elemek, az akció, a dráma, a humor, és az egyéni megoldások pontos összeállítására, és látva a végeredményt határozottan állíthatom, hogy sikerrel vette az embert és stábot próbáló feladatot. Érdekesen be tudott mutatni egy középszerű történetet, amelyet maguk a hitelesen mesélt, hús-vér szereplők, és a kialakult helyzetdramaturgia emelt a remek forgatókönyvek és nagyszerű megvalósítások közé. Meg kell említenem itt kedvenc példámat, a Coen fivéreket, akik a Fargo című produkciójukkal váltottak ki hasonló érzelmeket belőlem. Középszerű történet, briliáns megvalósítás. Ők is - akárcsak Quentin Tarantino - szembe mentek, mennek az árral és kitágítják az úgynevezett populáris mozi határait, amely áldásos hatását filmről- filmre élvezhetjük.
A szereplőgárda kiválasztását is csak dicsérni lehet, mivel a főszereplő, Django játékát a remek társszínészek /Christop Waltz, Leonardo DiCaprio, Samuel L. Jackson/ emelik igazán magas szintre. Ezek az emberek megérik a pénzüket, és tudják, mitől döglik a légy.
Az ellentétek tengelye a gazdag, és kegyetlen ültetvénytulajdonos /DiCaprio/ és a végletekig igazságpárti humanista doktor /Waltz/ között bravúrosan kiegyensúlyozott, helyenként túljátszott DiCaprio dominanciával. Waltz tarolt a szereppel. A Golden Globe idei aranyszobrocskáját már magáénak mondhatja, és a februári Oscaron is remek esélyekkel indul.
Stephen karaktere /Jackson/, a saját rasszát veszettül utáló afro amerikai helyenként önmaga paródiája, ami öngólgyanús számomra. Helyenként kifejezetten idegesítő volt minden megnyilvánulása, amely csak rontott a kialakult szituációk összhangján.
Ennyi pozitívum után jöjjön némi „fekete leves”, ami jelen esetben inkább enyhén barnára sikeredett.
Nem tudok kapitális hibákat találni Tarantino filmjében, mivel nincs is. A bevilágítások ugyan helyenként érthetetlenek voltak számomra, de ez legyen a legkevesebb, ha említeni kell valamit. Ezzel szemben a film sajnos indokolatlanul hosszú, és a történet utolsó nagy fordulópontjánál fatális akciókomédiába torkollik, amit szomorúan vettem tudomásul. A kevesebb néha több elve itt is érvényesülhetett volna.
A Kill Billből már megszokott kaszabolást és a kötelező 500 liter vért itt is megkapjuk a pénzünkért, csak a sebhelyeket nem acélpengével, hanem ólomgolyóval ejtik a vitázó felek. Kicsit úgy érezheti magát az ember, mintha egy komplett Tarantino egységcsomagot vásárolna a mozipénztárnál, amiben a megszokott tartozékok biztos, hogy benne vannak. Ez elengedhetetlen feltétele az elégedett és jól szórakozó nézőnek, amihez a rendező görcsösen ragaszkodik is minden filmjében. Nem ártana picit lazítani a gyeplőn, és kicserélni, uram bocsá, elhagyni bizonyos dolgokat ebben a szigorúan megformált csomagban. Csalódás nem érne minket, de egy elégedett fél mosollyal nyugtáznánk, hogy ez valami új volt, és kevésbé tarantinós.
django-unchained-killshot
Ellis Brittle /Doc Duhame/ halála a gyapotmezőn.

Sok vád érte a filmet, és a merchandise gépezetet /Django játékbábúk/, hogy túl sok benne a rasszista megnyilvánulás, és indokolatlan a dialógusokban használt „niggerezések” mennyisége. Talán utóbbinál igazat kell adnom a tiltakozóknak, bár nem vagyok releváns ítésze a kornak, és más sem lehet az, aki nem volt aktív részese az 1800-as évek közepének Amerikában. Azt, hogy az afro amerikai rabszolgák ábrázolása mennyire realista nem mondható meg, de a fehér rabszolgatartók és csatlósaik személyiség és viselkedésjegyei is bőven az unintelligens kategóriába sorolhatóak.
Ezek után kérdem én, ki itt az ábrázolásmód rasszista arisztokratája? A rendező Quentin Tarantino? Esetleg a film, amelyet megalkotott? Talán a produkció szereplői? Kinek van joga ebben ítélkezni? Szerintem senkinek. Rasszista maga a kor és a felfogás, amelyben az emberek éltek 150 évvel ezelőtt Amerikában, és egy produkció, amely ezt hitelesen próbálja ábrázolni, csak a kendőzetlen és nem tetsző igazságot tárja a néző elé, se többet, se kevesebbet. Ezzel együtt kell élnie mindenkinek. Emberi történelmünk szégyenteljes epizódja, amin változatni már nem lehet.
Összegezve a látottakat nem kapunk mást, mint Hollywood zseniális „bohócának” egy újabb jól kivitelezett, és egyedi stílusban ledirigált filmjét, amire érdemes volt mindenkinek jegyet váltania.
Becsülöm az elszántságot, amivel ragaszkodik valaki az elveihez. Ehhez mérten a film 18 éven felülieknek ajánlott, és nálam 10/8 a skálán, ha sajátosan értékelni szeretném.

Kép: collider.com
 
 
 
 
 
Barátunk a Színház.hu, Partnerünk a Cinefest
 
   
  RSS