Ahogy azt az elmúlt években megszokhattuk, a Titanic 2009-es hajóútja is bővelkedett izgalmakban.
A fedélzetre felmerészkedő utasok sokféle élménnyel gazdagodhattak. Kijutott nekik borzongásból, felszabadult nevetésből és könnyfakasztó drámából is - többnyire magas színvonalon. Az idei felhozatalból szemezgettünk.
Az üldöző
Nem csodálom, hogy Az üldöző a legnézettebb film lett bemutatásakor Dél-Koreában. Fanyar, már-már szatirikus humorú, fordulatos akcióthriller, jó adag társadalomkritikával fűszerezve. Na Hong-Jin rendező nem kíméli sem a rendőrséget, sem a köztisztviselőket, de az utca alantas emberét sem: keményen lerántja a leplet a korrupcióról. Megmutatja, milyen keskeny náluk a határ jó és rossz között. Olyannyira, hogy talán már nincs is két fél, csak egy összemosódott, szürkés massza. Ahol vannak a gyáva korruptak, az ütődött korruptak és a szimplán elmebetegek.
Hősünk, egy akciózsaruból lett strici egész éjszaka hajkurássza a fickót, akiről azt hiszi, elrabolja és eladja a lányait. A helyzet ennél sokkal egyszerűbb: a férfi egy tébolyult pszichopata, mindössze megöli a lányokat, majd a kertjében el is ássa. Miután hősünk elkapja és alaposan összeveri a fickót, és még a rendőrségnek is sikerül begyűjtenie őket, válik igazán izgalmassá a helyzet. A gyilkos ugyanis bevallja tetteit. Csak azt nem hajlandó elárulni, hol vannak a tetemek. Bizonyítékok hiányában pedig tartóztathatják le gyilkosság vádjával: 12 óra elteltével szabadon kell engedniük.
Megkezdődik az őrült ámokfutás, az utoljára elrabolt lány életéért és azért, hogy a gyilkos nehogy szabadlábra kerüljön. Időközben kiderül: amellett, hogy mindenki bűnös, ráadásul még kicsit lökött is. A film néhol morbid feketehumorán nem lehet nem nevetni: hiába tocsogunk a vérben, fogjuk a hasunkat a röhögéstől (körül-belül úgy, mint az Erőszakikat nézve). A történet kétharmadánál aztán észrevétlenül eltűnik minden humor: a film átvált véresen komoly thrillerre, ahol nemcsak hősünk élete, hanem sokszáz potenciális áldozaté is a tét. Közben még aggódhatunk az elrabolt kéjhölgy kórházba került kislányáért is. De nem mondom el, mi a film vége, nem lövöm le a poént. Mindenki nézze meg maga, és izgulja végig azt a két órát. Megéri.
Az apokalipszis lovasa
Az apokalipszis lovasát bosszúfilmnek szánták. Apuci kap egy pornóvideót, amin nemrég elhunyt lányával alaposan belőtt állapotban több férfi is… jól érzi magát. Apu bedühödik, és beindítja mindent elsöprő hadjáratát, hogy felkutassa és kivégezze azokat, akiknek közük volt a videóhoz, és közvetve lánya halálához is.
Csakhogy a film, ahogy peregnek le az események, hideg, szentimentális drámává lesz: világossá válik, hogy a film nem szól másról, mint egy apáról, aki nem tudja elfogadni, hogy a lánya drogos volt, és önként szerepelt szexvideókon. Ő még mindig annak a fürtös kis angyalnak látja, aki 3 éves korában volt. Ártatlannak és tisztának.
Hősünk, Christian menetel városról városra, és kegyetlenül kivégzi az elkövetőket. Közben felszed egy stopos kislányt, és hihetetlen freudi logikával lassan mi is rájövünk, mi szükség volt erre a szálra. A stopos lányt, Alice-t végül sikerül megmentenie attól a szörnyűségtől, ami a lányával végzett. És lelke végre feloldozást nyerhet, megszabadulhat a bűntudatától és élhet tovább békében.
Persze nem ennyire egyszerű a dolog: a bosszú angyalát végül is elkapják a rossz fiúk, és keményen megkínozzák. azért legvégül győz az igazság, és hősünk, karjában a belőtt, haldokló Alice-szal, hallgatja a megérkező szirénák hangját, és megnyugszik. Nekem kicsit giccses a befejezés, a jó és az igazság győzelme. Főleg azok után, hogy előzőleg másfél órán keresztül bizonygatták, hogy a világ mekkora egy fertő, mindenki gonosz, aljas és korrupt, még a rendőrökre sem lehet számítani, az egyetlen ember, aki próbál tenni ez ellen, csak önző érdekből, saját személyes bosszújától hajtva cselekszik, és eszközei, melyeket célja szentesít, legalább olyan mocskosak, mint a rosszaké. Ha a világ nem is, a rendezők elképzelése róla bizonyosan hanyatlik. Hogy csak egy olyan hősre telik, aki kész roncs, az nem újdonság, számos akciófilmben láttunk már ilyet. De eddig legalább ex-akciózsaruk, vagy rendőrök voltak a megmentők, és a film végére még alkoholizmusukból is kigyógyultak. Ezzel szemben Christian rovarirtó, aki nem alkoholista. A rendező fokozni kívánta a hős stichjét. Steven Kastrissios teljesen másban látja a lelki sérültség alját: Christian vagdossa magát, hogy legalább érezzen valamit.
Lehet, hogy nekünk nézőknek is ezt kéne tennünk, hátha akkor jobban értékelnénk a filmet: mert így az eredmény csak unalmas, vértől hemzsegő, idegenkedéssel eltöltött 110 perc. Értjük, mit akar mondani a rendező. Világos, miért az a cím, ami. Felfogjuk, mit gondol a világról, és miért. Csak azt nem értjük, hogy miért kellett ezt a filmet megcsinálni, és miért így. Mert sem nem ráz meg, sem nem oldoz föl, és még csak meg sem borzongat. Viszont hamar elfelejthető, nem okoz rossz pillanatokat később. Ez is előny.
Odalenn
Az Odalenn egy érdekes hibrid a finn Lordi zenekar frontemberének rendezésében. Megpróbálja ötvözni a zsigerileg ható, frászkitörős horrort az agyalós, rejtélymegoldós változattal. Mondhatnám, hogy suszter maradjon a kaptafánál, azaz aki rockzenész, az ne próbálkozzon a filmcsinálással, de nem tehetem, egyrészt, mivel Pete Riski direktor filmes iskolát végzett, másrészt pedig a film nem is olyan rossz, még ha sok ziccert ki is hagy.
Kicsit vitatkoznék a horror műfaji megnevezéssel: inkább horrornak szánt fantasztikus metaforafilm kellene, hogy legyen. Nem mondom, jó néhány jelenetnél kirázott a hideg, de mihelyt véget ért a jelenet, a borzongásom is abbamaradt. Nem ez az a film, amitől bárkinek rémálma lehet. Az Odalenn nem ijesztőbb, mint A faun labirintusa.
Az alapötlet, hogy egy maréknyi ember egy áramszünet után egy romos kórházban reked, ahol egy pillanatra megáll az idő, és pusztító szörnyek elől kell rejtőzködniük, még ha nem is eget rengetően eredeti, de épp tökéletes egy jó kis horrorhoz. Az sem egy nagy találmány, hogy épp egy autista kislány az egyetlen, aki megmentheti a világot a lényektől (legalább nem a gyilkos a kislány. Azért ez egy jó pont, látva, hogy mai napság milyen nehezen szakadnak el a horrorfilmesek ettől a japán leleménytől). Ahogy hőseink bujkálnak folyosóról folyosóra, és próbálnak túlélni, valamint rájönni, miért történik mindez, minket ennél több kérdés is foglalkoztat. Például miért úgy néz ki minden szörny, mint egy mongol harcos? Miért nem viszik tovább a remekül meglovagolható ötleteket, mint például azt, hogy hőseink egyszerre több helyen vannak jelen az időben? A film rengeteg magas labdát hagy lepattanni, amit azért nem lett volna olyan nehéz visszaütni. És a legnagyobb baj, hogy még a végén is maradnak bennünk kérdések, például, hogy miért is történt mindez. Nincs meg az a leesik a tantusz-élmény, ami egy ilyen rejtélymegoldós filmek után lenni szokott.
Mégsem mondhatom, hogy nem érdekelt a film. Remekül operált a feszültséggel, zsigerileg működött. Együtt rettegtem a hősökkel, sőt, néha helyettük is. A színészek abszolút hitelesek voltak, bár nem nagyon tértek el a szokásos sablontól (apa a kislányával, csinos, szőke nővérke, aki vonzódik apához, kötekedő, mogorva, kétkedő alak, aki természetesen az elsők között hal meg, és a rend egyenruhás őre). Legalább a film végi halálozások meglepőek voltak. A film angolul forgott, ami nem biztos, hogy előnyére vált. A szöveg egyhangú, és bár teljesen érthető, hogy miért hangzik el minden második mondatban a „hell” szó (a film metaforája: a földre szakadt a pokol, és csak egy angyal állíthatja meg a borzalmakat), nem annyira jó ez a metafora, hogy ennyit kelljen lovagolni rajta. Sőt, inkább erőltetett. Kicsit sántítana is a filmre húzva, ha a film végén nem üvöltene a főcím alatt a Lordi Beast loose in Paradise című dala, megmagyarázva és megmentve ezzel mindent. Mert miután a dalt végighallgattam, eggyel jobban tetszett a film. Ez is bizonyítja a tételemet: a finnek rockban kiválóak, horrorból azért még van mit tanulniuk.
A másik orcádat
A másik orcádat lehetett volna akár az egyik legjobb alkotás is idén a Titanicon, ha végig sikerül megtartani azt a feszültséget, ami a film elején odaszögez a székhez. De sajnos a mozi közepe táján elkövettek pár súlyosabb hibát: mintha a forgatókönyv végére kifogytak volna a lendületből. Vagy az ihletből.
A történet egészen jól indul: Julien, 13 év börtön után szabadlábra kerül. Utógondozói törődnek vele, munkát szereznek neki, de őt semmi más nem érdekli, csak egy Emilie nevű lány, akit régen ismert, és most mániákusan követi mindenhová: a munkahelyére, bulizni, a lakására. Megható az a plátói ragaszkodás, amivel a fiú nem szedi fel a részegen igen promiszkuitívan felkínálkozó Emilie-t, aki nem ismeri fel őt. Mikor azonban megtudja, ki a fiú, elmenekül, és a rendőrséggel fenyegetőzik. Jön a szokásos szerelmesfilmes fordulat: Emilie bajba kerül, és Julien megmenti. És következik az óriási fordulat nekünk, nézőknek: Emilie valójában a fiú húga, és azért retteg tőle, mert 13 évvel ezelőtt, amikor Julien a szüleikkel is végzett, megpróbálta megölni őt is. És itt van az a pont, ahol a filmnek nem sikerül megtartania az eddigi feszített tempót, és egy dramaturgiai hiba végez vele: Julien egyszerűen nem tud épkézláb okot mondani, miért végzett a szüleikkel. Csak annyit, hogy apja elvette tőle imádott kameráját. Persze, ez lehetne egy épkézláb ok. Abban az esetben, ha Julient egy mániákus, szorongós kattantnak ismertük volna meg, és nem egy lírai, filozófiából doktorált, fura fazonnak. Ha ezt az apró momentumot jobban kidolgozzák, vagy épp ellenkezőleg, ha homályban tartják, ha Emilie tudná az okot, de mi nem, ezzel a titokzatossággal is megmenthetnék a filmet. De innentől vagy a sztorit érezzük felületesnek, vagy a karaktereket elnagyoltnak. Akárhogy is: tovább nem működik a film.
Ráadásul elkezdődik egy fura, gyűlöllek-ragaszkodom hozzád szenvelgés a két testvér között, amivel önmagában nem lenne baj, ha a film innentől nem fulladna hol a sablonokba, hol az érthetetlenségbe. Lassan nem látunk mást, mint két lelki sérült őrült, érthetetlen, kissé szánalmas, és a vége felé már érdektelen közeledési kísérleteit egymás felé. Ráadásul végig lebegtetve van egyfajta fojtott, erotikus viszony a két testvér között (ahogy egymást átölelve alszanak el, vagy amikor Julien megmossa Emilie hátát), ami akarva-akaratlanul is az Álmodozókat idézi, és sajnos ez a felidézés sem tesz jót a filmnek. A befejezés már teljességgel következetlen, és erőltetett a kötelező happy end következtében. Kár, hogy Jean-Xavier de Lestrade, a film műfaji megjelölésével ellentétben nem merte bevállalni, hogy valódi drámát csináljon.
